Theater Online
Instagram
  • Nyitólap
  • Képgaléria
  • Színházak
  • Portré
  • Hírek
  • Írások
  • Bemutatók
  • HTMSZ
  • Képügynökség
  • TESzT

    Írások

    • Interjúk
    • A hét arca
    • Határtalanul
    • Ismeretlen ismerősök
    • A nemzet erdélyi színészei
    • Művészek írták
    • Beszámolók
    • Beszélő képek

    „Köszönöm, drága jó istenem, hogy ez ma sikerült.”

    Kozma András
    2024. november 30.
    Blaskó Péter gondolatai az átváltozásról, a függöny mögötti titokról – a színházi alkotás képessége egy olyan fajta tálentum, amit az ember a jóistentől kapott és vele született. És azzal úgy kell sáfárkodnia, hogy kiteljesedjen benne és ez a kiteljesedés a mindenkori nézőknek örömet okozzon.

    Az én utam a színházhoz valahol ott kezdődött, hogy édesanyám nagyon szerette a színházat, az operát is. És talán abból a vágyból, hogy megértsem, mitől volt fontos édesanyámnak a színház… meg azt is, hogy mi történik a függöny mögött, és ami a függöny mögött történik, az hogyan is történik... Hogyan válik előadássá valami, amikor elkezdenek próbálni egy darabot, ami majd később kiteljesedik, és a színészek mindezt hogy csinálják... Ez az egész valahogy nagyon-nagyon izgatott, így aztán ott bóklásztam a lakásunk közelében, a József Attila színház körül, és vártam a színészeket, amikor jöttek az előadásra. Már este 6 óra felé ott nyüzsögtem, hogy na, ki jön, megismerem-e őket, „jaj, ott van a Sinkovits Imre, jaj istenem, igen, az egy nagyon nagy színész, és éppen most megy be ott a művészbejárón!” És annyit járkáltam ott a színház körül, hogy az egyik nézőtéri felügyelő hölgy azt mondta: „gyere, gyere be, és amikor majd sötét lesz és látsz valahol egy szabad helyet, akkor nyugodtan üljél oda”. Hát egy ilyen kamasz srác voltam - néztem a színészeket, ahogy megérkeznek, és civilben üdvözlik egymást - „szervusz, szervusz”, aztán rohantam be a nézőtérre, és vártam, hogy na, akkor most mindjárt megjelenik a színpadon jelmezben és alakítani fog egy szerepet, és egészen más ember lesz majd, és milyen érdekes ez az átalakulás. Amikor pedig vége lett az előadásnak, rohantam ki a művészbejáróhoz, hogy vajon mi látszik a kijövő színész arcán, a fizikumán a szerepből. Hát, az igazság az, hogy semmi sem látszott… nem tudtam tetten érni ezt az átváltozást.

    Anton Pavlovics Csehov: Meggyeskert,  rendező Silviu Purcărete – Nemzeti Színház (2019)
    Anton Pavlovics Csehov: Meggyeskert, rendező Silviu Purcărete – Nemzeti Színház (2019)
    Csakhogy engem annyira izgatott a dolog, hogy tovább akartam kutakodni - és akkor odamentem ehhez a nénihez, a nézőtéri felügyelőhöz, hogy szeretnék bemenni a próbára! „Azt nem lehet, ne haragudj. – válaszolta. - Nem lehet, az egy külön dolog, egy titkos dolog, a színészek nem szeretik, és a rendező se.” Így hát végül nem tudtam próbát nézni. De továbbra is nagyon érdekelt, hogyan születik ez a titkos dolog, a színház. A kíváncsiság pedig vitt tovább, és azon kezdtem gondolkozni, hogy vajon én tudnám-e ezt csinálni, mert akkor talán meg tudom fejteni, hogy hol és hogyan történik ez az átalakulás, és mi ennek a folyamata? Hogyan működik az ember a színpadon, mint színész? És kiderült, hogy ehhez felvételiznem kell a Színművészetire.

    Molière: A fösvény, rendező: Rába Roland  – Gobbi Hilda Színpad (2011)
    Molière: A fösvény, rendező: Rába Roland – Gobbi Hilda Színpad (2011)
    Persze, óriási öröm volt, amikor felvettek, de akkor én még egyáltalán nem tudtam, hogy a függöny mögött mi történik, fogalmam sem volt, miként teremti meg magából a színész a szerepet. Visszaemlékezve akkori önmagamra, nagyon merev voltam, és az osztályfőnököm, Várkonyi is mondta, hogy „jaj, Blaskó, hát úgy áll itt, mint egy egyiptomi krétarajz… ha így áll, akkor csak a frontját látni, márpedig ez nem egy frontális szakma, ez a színészet. Hát forduljon csak körbe, van magának válla meg háta is, meg minden egyebe… Mozdítsa meg magát, tegye oda magát, na, jöjjön csak szépen Blaskó, maga előtt egy pauszpapír van, mikor töri át végre?” Hát, nem is értettem, miről beszél, de aztán haladtunk tovább. Az az év elég zűrzavaros volt és az év végére, bizony, szégyen ide, szégyen oda, a kiesés szélén álltam. Akkor olyanokat mondott nekem a Várkonyi, hogy „Blaskó, maga nem tud kapcsolatot tartani, valami egyszemélyeset kéne magának csinálni a vizsgára. Menjenek be a Vígszínházba, kérjék el „Az őrült naplója” példányát, amit ősszel a Pesti Színházban fogunk játszani a Darvas Ivánnal. A legérdekesebb tíz percet vegyék ki belőle és azt mutassa be a Blaskó. Persze, a legizgalmasabb rész az utolsó tíz perc volt, az őrültek háza, és a Kern Andrissal közösen megcsináltuk. A bemutató előadás még a vizsga előtt nagyszerűen lement, mert én azt éreztem… éreztem, hogy az életemért játszom… aztán összement a függöny a végén, én meg ott állok… és Várkonyi így szól: „Blaskó jöjjön ide”. Lementem hozzá izzadtan, ő meg azt mondja: „Na, jól van, nem lesz semmi baj. Átmentél, ne szarj be, menjél haza, aztán pihend ki magad.” Hát így mentem át az elsőn, és ezután lassan kinyíltam, megtaláltam saját magam.

    Henrik Ibsen: GRANE - Képzelgések a Peer Gynt nyomán, rendező: Blaskó Borbála – Gobbi Hilda Színpad (2023)
    Henrik Ibsen: GRANE - Képzelgések a Peer Gynt nyomán, rendező: Blaskó Borbála – Gobbi Hilda Színpad (2023)
    A színház nekem tulajdonképpen önmagam felfedezésének az útja, annak a felismerése, hogy mire vagyok ezen a területen képes. Aztán rájöttem, hogy eleinte minden színész, gondolom, minden művészember mintát keres. Néztem az akkori nagy színészeket, Latinovitsot, Mensárost, Sinkovits Imrét, Bessenyeit, azt lestem, hogy ők hogyan csinálják, de végül rájöttem, hogy ez egy nagyon hosszú folyamatnak a része. Megértettem, hogy nekem nem mintát kell keresnem, hanem önmagamat kell fölfedeznem.
    Térey János: Jeremiás avagy isten hidege, rendező: Valló Péter – Gobbi Hilda Színpad (2010)
    Térey János: Jeremiás avagy isten hidege, rendező: Valló Péter – Gobbi Hilda Színpad (2010)
    És egy belső utat kell járnom ahhoz, hogy mindazt, ami az én tartalmam, saját szerepemmé tudjam formálni. Hogy megismerjem annak a titkát, hogy hogyan tudom saját belső tartalmaimat szereppé formálni és kifele megmutatni. És minden szerep egy-egy apropó arra, hogy önmagamat fejezzem ki általa. És talán épp ez a titok - hogyan jön rá arra az ember, hogy nem másokkal, meg mintákkal kell foglalkozni, hanem kutatni kell, állandóan kutakodni kell önmagunkban. Fel kell tárnom, hogy én mit gondolok erről vagy arról a dologról, hogy milyen tapasztalataim vannak? És ezt a tapasztalatot, akár egy picike sérelmet vagy bármit, hogyan lehet szereppé fölnevelni? Hogyan lehet az én kis simlisségeimet Tartuffe-é fölemelni? Hogyan lehet transzponálni bizonyos belső tartalmakat, hogy lehet rezdüléseket, belső érzékenységet fölnöveszteni és abból egy szerepet gyúrni? Az emlékekből, tapasztalatokból, akár olvasmányélményekből, megfigyelésekből, és hát elsősorban a belső készenlétből vagy lelkiállapotból, abból a fantáziavilágból, ami az enyém, ami tulajdonképpen a jóisten adománya - hogy én ilyen vagyok, ilyen tartalmakkal, ilyen sérelmekkel, ilyen örömökkel, ilyen tulajdonságokkal. Ezt az adományt nevezhetjük tehetségnek, és mindezeket a színész szereppé tudja formálni.

    Arthur Honegger - Paul Claudel: Johanna a máglyán, rendező: Vidnyánszky Attila – Nemzeti Színház (2013)
    Arthur Honegger - Paul Claudel: Johanna a máglyán, rendező: Vidnyánszky Attila – Nemzeti Színház (2013)
    Ami engem a legjobban érdekel a színházban, az az emberi kapcsolatrendszer megfoghatatlansága vagy beláthatatlansága. Az, hogy kettő vagy több ember között kialakul egy furcsa kapcsolatrendszer, ami tulajdonképpen az ősembertől a napjainkig érvényes. Persze, vannak alapdolgok - a szeretet, a szerelem, a gyűlölet, a halál vagy a születés misztériuma. Ezek az alapdolgok az emberi életben és sorsban. És akkor ennek a kapcsolatrendszernek a fölfedezése, hogy mi működteti az embert olyan helyzetekben, mint a gyász, a szerelem, vagy más dolgok. Hogy lehet ezeket fölfedezni? Szerintem, leginkább a színházban, mert ott a néző is ráismerhet önmagára. Ha jól csináljuk, akkor a néző azt mondja, hogy „aha, hát ez velem is így van. Hát ő is arról beszél, mint én… ez nagyon érdekes”. És ebben az esetben emléket és élményt, érzelmeket, gondolatokat visz magával az előadás végén. És ez a színész és a színház adománya a nézőnek. Szóval, igazából engem ez izgat, ez mozgat, ez mozgósít - ha egy szerepet megkapok, akkor hol találom meg ezt az átadni valót magamból?

    William Shakespeare: Lear király, rendező: Bocsárdi László – Nemzeti Színház (2007)
    William Shakespeare: Lear király, rendező: Bocsárdi László – Nemzeti Színház (2007)
    Mindenképpen kell, hogy a színháznak legyen egyfajta szakrális, metafizikai jelentősége. Sokszor az ember megreked, és én is gyakran tapasztaltam már, hogy időről időre valamiért elakadok. Én egy hívő ember vagyok, istenhívő ember és van úgy, hogy azt érzem, most nem tudok továbbmenni, és jönnie kell egy szikrának, egy pillanatnak, és valami gondolat beüt – és ilyenkor valahogy minden gát, minden fal leomlik, ott állok tisztán és egy kinyílt úton megyek szépen fölfele a premierig vagy a szerep megoldásáig. Ebben jelen van egy többször általam is felismert szakralitás, úgy érzem, hogy ez a Jóisten jelenléte, segítsége. A másik fontos dolog pedig a néző és a színház viszonya: a színpadon élő ember játszik élő nézőnek, és ezt nem tudja pótolni semmilyen művészeti ág. Ott van, persze, a film és a televízió, meg van internet, de amióta színház a színház, vagy az ősember elkezdett a tűz fényében mozogni és meglátta a saját árnyékát és abból csinált színházat, azóta létezik az árnyjáték. Már régóta színháznak nevezzük ezt a furcsa valamit, amit emberek adnak elő embereknek. Ez az alapja ennek a „mindenkoriság”-nak, vagyis hogy ezt nem lehet kihagyni, elfelejteni, kihúzni, hogy ez már nincsen többé, mert mindig lesz rá igény, mindig várja az ember, hogy nézőként leüljön és valami olyat kapjon, amivel azonosulni tud, és amiben felismeri önmagát.

    Anton Pavlovics Csehov: Sirály, rendező: Alföldi Róbert – Gobbi Hilda Színpad (2013)
    Anton Pavlovics Csehov: Sirály, rendező: Alföldi Róbert – Gobbi Hilda Színpad (2013)
    A színházi alkotás képessége egy olyan fajta tálentum, amit az ember a jóistentől kapott és vele született. És azzal úgy kell sáfárkodnia, hogy kiteljesedjen benne és ez a kiteljesedés a mindenkori nézőknek örömet okozzon. Lelki táplálékot adjon neki, intellektuális gondolati többletet… Persze, a színész nyilván mindig ad, de azért ezt az átadást egyfajta drukk, izgalom kíséri - vajon meg tudom én azt a lényegit fogalmazni ebben a szerepben vagy elszalasztom…? Én az életkorom előrehaladtával még jobban izgulok, mert egyre nagyobb az a feszültség bennem, hogy meg tudok-e felelni az aznapi feladatomnak. Az izgalom és drukk azért van egy színészben, mert a legjobbat akarja aznap este is, és hogy minden a legmagasabb színvonalon történjen meg.

    William Shakespeare: Titus Andronicus,  rendező: Bocsárdi László – Gyulai Várszínház (2003)
    William Shakespeare: Titus Andronicus, rendező: Bocsárdi László – Gyulai Várszínház (2003)
    Talán banálisan hangzik, hogy a taps - az a színész ajándéka. Persze, a színész örül, ha megtapsolják, pláne, ha azt kiabálják, hogy bravó, ha meg hujjognak - szinte már boldog. Ekkor úgy érezheti, hogy nem ment maga alá és sikerült megugrania az aznapi magasságot, amire, persze, készül minden este. Ugyanakkor a színészetben van valamiféle furcsa önzés is, mert rájöttem, hogy ez nekem tulajdonképpen orvosság. És az, hogy a színészet által kigyógyulok, kigyógyítom magam bizonyos idegbetegségekből, feszültségekből, tehát le tudom vezetni az indulataimat, a gondjaimat, a bánatomat ki tudom sírni, vagy őrjöngve ki tudom adni a haragomat, a dühömet – mindez számomra levezetés és gyógyítás. És az ember ezt azért is csinálja, mert ezen keresztül föl tud szabadulni. Annak idején Miskolcon, egy jól sikerült 3 és fél órás Peer Gynt után, ott ültem még vagy fél órát az öltözőben, jelmezben, és azt mondtam: „köszönöm, drága jó istenem, hogy ez ma sikerült.” Ezek mind, így együtt - ez a színész sorsa.

    Törőcsik Mari énekli Cseh Tamás egyik dalában:  „és volt egy-két… este”, és az este előtt egy kis szünetet tart és az olyan gyönyörű… Más talán nem így hallja, de én úgy érzem, hogy ez a színházi estékre vonatkozik... Én most már 55 éve járom ezt az utat, és ezen voltak olyan állomások, amikor az ember azt mondja magának, hogy ez bizony most kiszaladt, most jól álltak a csillagok, most valami történt, bennem is, meg körülöttem is.

    Bernard Shaw: Warrenné mestersége, rendező: Valló Péter. – Nemzeti Színház (2008)
    Bernard Shaw: Warrenné mestersége, rendező: Valló Péter. – Nemzeti Színház (2008)

    Ha újra találkoznék a fiatalkori önmagammal, nem akarnám elijeszteni ettől a sorstól. Nem mondanám neki, hogy ne foglalkozz ezzel, mert később rengeteg keserűséged lesz belőle - merthogy ez is igaz. Az embernek nem csak nagy örömei vannak, hanem nagy bánatai is, meg nagy fájdalmai, nagy betegségei, meg egyebek, de mindezzel együtt azt mondanám neki: vágjál bele, fogjál hozzá, mert vannak olyan pillanatok, olyan időszakok, amiért megéri, amit sehol máshol nem találsz meg, csak a színházban és csak színészként.

    Címkép: Arthur Miller: Az ügynök halála, rendező: Csiszár Imre – Gobbi Hilda Színpad (2017)

    Bemutatók képekben

    • Macskazene
      Orlai Produkciós Iroda Macskazene
      rendezőMáté Gábor
    • A kis kéményseprő
      Opera – Eiffel Műhelyház A kis kéményseprő
      rendezőToronykőy Attila
    • Jelenetek a házasságról
      Szegedi Kortárs Balett Jelenetek a házasságról
      rendezőJuronics Tamás
    • A Nibelung-lakópark
      Székesfehérvári színház A Nibelung-lakópark
      rendezőSzikora János

    Partner oldalak

    Az oldal megjelenését támogatja: Nemzeti Kulturális Alap Magyar Művészeti Akadémia Emberi Erőforrások Minisztériuma Kulturális és Innovációs Minisztérium Petőfi Kulturális Ügynökség
    © 2025. - THEATER Online - theater.hu