Schiller 1787-ben készült el a XVI. Századi spanyol udvari környezetben játszódó Don Carlos-szal. E művében a prózáról áttért a patetikus-retorikus drámai jambusra.
Don Carlos, a fiatal trónörökös, lázadó és rajongó ifjú hős, szerelmes mostohaanyjába, apja feleségébe, Erzsébetbe. II. Fülöp erről a vonzalomról nem kíván tudni, de az udvar intrikusai, hogy az apát végképp szembefordítsák fiával, a királyt a trónörökössel, tudomására hozzák. A fiút szinte felőrli a feladat, hogy egyszerre feleljen meg az apa birodalmi elvárásainak és barátja, Posa márki lánglelkű eszméinek.
Posa márki, a szabadság megszállott apostola. Gondolatai – Schiller korában, a francia forradalom kitörése előtt – veszélyesen időszerűek. Posa államelméleti nézetein keresztül a drámaíró saját szabadságeszméjét fogalmazza bele az abszolutisztikus spanyol udvar világába.
Fülöp király alakját Schiller merészen formálja át, egyszerre láttatva a birodalom erőskezű, könyörtelen uralkodóját és a világot átfogóan értő, értelmező politikust. És az apát, aki kíméletlen eszközökkel próbálja fiát utódjává nevelni.

CARLOS:
Nem! Nem! Beszélek!
Maga enyém volt – a világ előtt
Nekem ígérte két nagy trón szava,
Nekem szánta a természet s az ég,
És Fülöp, Fülöp elrabolta tőlem…

ERZSÉBET:
Az ön apja.

CARLOS:
Az ön férje.

ERZSÉBET:
Ki önt
Teszi a legnagyobb birodalom Örökösévé.

CARLOS:
Önt pedig anyámmá.

ERZSÉBET:
Úristen! Maga őrjöng…