„Azt mondják, olyan vagyok, mint egy gyermek, hogy én csak felnőtt voltomnál és arcomnál fogva hasonlítok a nagyokhoz, viszont fejlettségemre, lelkületemre, karakteremre, s talán eszemre nézve is serdületlen vagyok, s ilyen is maradok, ha hatvan évig élek is. Ezen én nevetek. Természetesen ez nem igaz. Hogy lennék én gyermek? Az igaz, hogy nem szeretek felnőttekkel, nagyokkal lenni, s ezt én már régen észrevettem. Nem szeretek, mert nem tudok. Bármit beszéljenek is velem, bármilyen jók legyenek hozzám, sohasem érzem jól magamat köztük, és mindig örülök, amikor kiszabadulok az én igazi társaimhoz. Az én társaim pedig a gyerekek, de nem azért, mert én magam gyerek lennék, hanem azért, mert valami rendkívül erős és boldog érzés vesz rajtam erőt, valahányszor velük találkozom. Mindig megdöbbent az a felismerés, hogy milyen rosszul ismerik a felnőttek a gyermekeket, még az apák és anyák is a saját gyermekeiket, pedig a gyerekeknek mindent el lehet mondani, mindent. Most én felnőtt emberek közé megyek. Lehet, hogy semmit sem tudok, de az bizonyos, hogy új élet kezdődik: becsületes és szilárd leszek, udvarias és nyílt, többet senki nem kívánhat tőlem. Talán majd unatkozom közöttük, és meglehet, hogy itt is gyereknek fognak nézni, legyen. Valamiért mindenki félkegyelműnek tart. Igaz, valamikor csakugyan annyira beteg voltam, hogy valóban annak tűnhettem, de hogyan vagyok én most félkegyelmű így, hogy tudom, hogy annak néznek? Micsoda rendszerem lehet nekem? Ha belépek valahová, azt gondolom magamban, hogy ezek most engem félkegyelműnek tartanak, pedig én okos vagyok...de hát ők ezt nem is sejtik. 

Meglehet, hogy sorsom egészen megváltozik. Sokat hagytam ott, nagyon sokat, minden eltűnt." (részlet a darabból)