Mintha mikroszkóp alatt Tom Stoppard Rock’n’roll című darabjának felolvasásáról Tom Stoppard új darabja kasszasiker Londonban, és jelenleg éppen ott játsszák, a Duke of York Színházban, ahol Jeremy Irons főszereplésével a Gyertyák csonkig égnek is nagy számban vonzotta a sznobokat. A bemutatót 2006 júniusában a Royal Court-ban tartották, melyen Vaclav Havel és maga Mick Jagger is részt vett. A premiert követően megjelent kritikákat olvasva nem egészen világos, hogy mi is a siker titka. Dicsérik a szerző okosságát, a színészeket, a darab nagyon emberi történetét, és utalnak Stoppard cseh származására, és a rock’n’roll-ra, bírálják a bonyolult cselekményt, de nem írnak, vagy keveset írnak arról, hogy miről is van itt szó. Miről is szól a Rock’n’roll?

A Flórián téri moziban nincs Jagger és Havel, Stoppardról is kevesebbet tudunk, de vannak emlékeink a szocializmusról és a rock’n’roll-ról. Maga a környezet is hangulatba helyez, hiszen az ütött-kopott teremben állni látszik az idő. Szellemidézésre alkalmas hely. Stoppard története 1968-ban kezdődik, és 1990-ben fejeződik be: a prágai tavasztól a bársonyos forradalomig kísérhetjük figyelemmel a történelem alakulását – két helyszínen: Cambridge-ben és Prágában, filmes vágásokkal. A főszereplő Jan éppen filozófia doktorijára készül Cambridge-ben, amikor az oroszok bevonulnak Prágába. Úgy dönt, hogy hazatér, ahol rövid ideig él még benne a változás lehetőségének illúziója, majd be kell látnia, hogy a diktatúra nem enyhül. Börtönben is ül, lemezgyűjteményét egy házkutatáskor összetörik az államvédelmisek. Egy félig-meddig betiltott, underground együttes tartja benne a lelket: a Plastic People of the Universe. Jannak szenvedélye a rockzene: igyekszik nyugatról minden lehetséges lemezt megszerezni. Angliai barátai is rendszeres küldeményekkel látják el.

Eközben Cambridge-ben folyik az élet tovább: Jan korábbi tanára, pártfogója és barátja, Max, aki egyidős a nagy októberi forradalommal (sic!), hosszan kitart kommunista párttagsága mellett, és bőszen érvel a kommunista társadalom mellett, míg a rákkal küzdő felesége, Eleanor, nem politizál, inkább órákat ad Szapphó költészetéről. Lányuk, Esme, a rock zenéért, és a Cambridge-ben élő Syd (eredeti nevén Roger) Barrettért rajong. Stoppard számít rá, hogy nézői, olvasói ismerik Barrett tragikus történetét: vele kezdődik a darab is. Egy pánsípos tűnik fel a család kertjében, és a Pink Floyd 1967-es The Piper and the Gates of Dawn című albumáról énekel. A fura alakot csak Esme látja, és jóval később, már a nyolcvanas évek végén, egy cambridge-i boltban is találkozik a pánsípossal, aki nem más, mint Syd Barrett, a Pink Floyd alapító tagja.

Énekes, gitáros, dalszerző, és még a zenekar nevét is ő találta ki. 1968-ban „kimaradt” az egyre népszerűbb együttesből, pszichés problémái miatt, és néhány év szólókarrier után visszatért anyjához Cambridge-be. Legendája folyamatosan épül, noha évtizedek óta nem szerepelt nyilvánosság előtt, és zenével sem foglalkozott a hetvenes évek közepe óta. 2006 júliusában halt meg. Sokat idézett történet az „utolsó találkozás”, amikor 1975-ben Barrett váratlanul beállított az Abbey Roadra, ahol a Pink Floyd a Shine on You Crazy Diamond című számon dolgozott: egy Barrett-ről szóló dalon. A tagok nem ismertek rá. Elhízott, kopaszra nyíratta a fejét, és a szemöldökét is levágatta. Pink figuráját a Fal című filmben róla mintázták.

Visszatérve a darabra: a szereplők, keletiek és nyugatiak egyaránt, a rendszerváltozás után Cambridge-ben találkoznak újra, és próbálják értelmezni a történelmi folyamatokat. Esme pedig csak egyet akar: Jant, akit végig szeretett. A darab Prágában, a Rolling Stones nevezetes koncertjén zárul, ahol Esme (Sárosdi Lilla) és Jan (Katona László) már együtt „csápolnak”. Szép, kerek vég – happy ever after. Az ismeretterjesztő funkció kipipálva: Stoppard rendkívül pontos, adatai stimmelnek, látszik, hogy gondos kutatómunkát végzett. Darabja epikus tabló. Ha esetleg nehezen követhető a sztori, akkor a magyarázat a dráma, a konfliktusok hiánya. Ideális filmforgatókönyv lehetne.
Kérdés, hogy a helyenként publicisztikává váló, szövegcentrikus, sőt, erősen túlbeszélt darabot mi teheti számunka izgalmassá? A kommunizmus bukásának bemutatása semmiképpen. A rock zene társadalmi hatásának taglalása sem, hiszen ez inkább illusztratív-informatív, a felszínt kapargató. Nem politikai darab, bár sok szó elfolyik a baloldali eszmékről. A kulcs egészen a mélyben, a látványos felszín alatt lehet. Andrei Şerban, a Krétakör felolvasó-színházi estjének rendezője is arról beszélt a produkció után, hogy számára a történelmi aktualitáson túl a bújtatott emberi üzenet volt a fontos. Rendszerek jönnek és mennek, de az emberi kapcsolat az, ami tartós és valódi lehet.

Stoppard legutóbbi szövegei csillogóan intelligensek, nagy műveltségről árulkodnak, finoman szellemesek, és jobbára értelmiségiek, tanárok között játszódnak. Ez itt sincs másképp. Leckét kapunk Szapphóból és filozófiából egyaránt. A Krétakör társulatának eddig pályafutása szöges ellentéte Stoppard verbális színházának. Végig szikrázik a feszültség a szöveg és a színészek között. Maguk is küzdenek az angol szellemmel, a hatalmas mennyiségű, sokszor fölöslegesen elmondott szóval. A játék akkor válik harmonikussá, természetessé, amikor drámára ad lehetőséget a szerző. Mintha a színészek a maguk felfedező útjába avatnák be a nézőket: partnerséget kínálnak egy számukra szokatlan színházi gondolkodás megismerésében. Valójában ettől tud izgalmas lenni az este – maratoni hosszúsága ellenére is.

A játéktér baloldalán Cambridge, jobb oldalán Prága, azaz szék és asztalok mindkét oldalon. Hátul plazmatévére vetítve látjuk a szerzői utasításokat, így ügyesen és gyorsan megy a navigáció térben és időben. A két „város” között pedig a színészekből álló zenekar játszik élőben - magyar underground számokat, ezzel jelezve, hogy a darabban szereplő Plastics-nek akadtak magyar megfelelői. Şerban, a román színház nagy mestere, aki évek óta New Yorkban tanít, gördülékenyen, pontosan, követhetően vezeti a játékot. A cél, hogy képet kapjunk a műről. Természetesen érezni, hogy mely pontokat tekintenek az alkotók problémásnak, és melyekkel tudnak azonosulni. Végig finoman eltartják maguktól a darabot: mintha nagyítóval vennék azt szemügyre, éppen úgy, ahogyan maga Stoppard is kezeli a történetet és figuráit.

Gyönyörű jelenet lett a háromszereplős Szapphó-kurzus, ahol Eleanor (Csákányi Eszter) a férje szeretőjét, Lenkát (Péterfy Borbála) tanítja, és a férj, Max (Scherer Péter) is odanyomakszik harmadiknak. Egyfelvonásos kamaradráma, szikrázóan drámai jelenet. Csákányi Eszter megrázóan mutatja meg a nőisége maradványaiért küzdő rákos asszony szenvedéseit, akinek egyedül a szelleme a régi, miközben egész testét szétrombolja a betegség. Férjével folytatott utolsó beszélgetése is beleivódik az emlékezetbe: „Nem vagyok azonos a testemmel. A testem nélkülem semmi.” – mondja Eleanor, és élete hátralévő részére Max lelkét akarja, amivel szereti őt, és nem az „agyát”, amivel folyton a pártról, a politikáról fecseg.

A Rock’n’roll eredeti formájában inkább kulturális katalógus, mint dráma, de a felolvasás bizonyította, hogy érdemes volna komolyabban foglalkozni vele, a szöveg mélyére ásni, természetesen megnyirbálni „szómenéseit”, és elgondolkodni, hogy mi is történhetett az elmúlt negyven évben Cambridge-ben, Prágában, és persze Budapesten.