1968. augusztus 20. – A Varsói Szerződés csapatai, szovjet vezetéssel, 200 000 katonával, 5000 harckocsival lerohanják Csehszlovákiát, hogy véget vessenek a "prágai tavaszként" ismertté vált demokratikus folyamatnak.



„Nagy szerencsétlenség, hogy a népeknek vezetőikkel oly kevés szerencséjük van.” – erősödik meg Dürrenmattban saját tézise, amikor hírét veszi az eseményeknek. A második alkotói korszakába érkezett író érdeklődése eddigre már egyébként is a társadalmi paradoxonok, ellentmondások ábrázolása felé fordult. Az újragondolásra pedig kiváló matériát szolgáltattak Shakespeare klasszikus drámái: a János király és a Titus Andronicus.

„A János király politikai darab, Shakespeare-nél is az, nálam is. A politika gépezetét mutatja be, egyezségek és katasztrófák létrejöttét, de játszódni a gyilkosok közt játszódik, és nem az áldozatok közt. Nem éltem a kínálkozó és Shakespeare-átdolgozásokban ma gyakran alkalmazott manipulációkkal, nem iktattam közbe népjeleneteket, az uralkodó osztályhoz nem tartozó áldozatok puszta számok formájában jelentkeznek csak: már megint elesett hatezer vagy hétezer. Régi darab, lényegében csak revideált változatban, de a régi stílusban. Szándékosan abban. Ezáltal csak még riasztóbbá válik a lehetőség, hogy korunkra is vonatkozhat: problematikánk arra utal, hogy a János király ránk is tartozik még mindig. Gonosz egy darab, nem tagadom, de korunk bizonyítja, hogy jogosan.”

Ebből a nézőpontból indulva ki foglalja össze drámai ars poeticáját is, s tör lándzsát a komédia műfaja mellett: „A tragédia bűnt, kétségbeesést, fegyelmet, világos látást és a felelősség érzését feltételezi. Századunk modern bábjátékában viszont… bűnös, és következésképpen felelős emberek nem létezhetnek többé…, az események anélkül mennek végbe, hogy bárki felelős lenne értük egyénileg… Közös a bűnünk… inkább szerencsétlenek vagyunk, mint bűnösök. A komédia illik hozzánk. Világunk éppúgy a groteszkbe vezetett el, mint az atombombához… az apokaliptikus vízió lett groteszkül reális.”