Vajon mire vágyunk, amikor valóban szabadon arra vágyunk, amire csak akarunk? Shakespeare az Ahogy tetszikben meglepő választ ad erre: nem hatalomra vagy pénzre, hanem játékra és szerelemre – ezek pedig a társadalom felől nézve bolondságok. Az Ardeni-erdőben mindenki azt játszik, amit szeretne: Rozalinda eljátssza, hogy férfi; Célia azt, hogy egy távoli ország szülötte; Orlando pedig azt, hogy egy fiúnak udvarol, aki azt játssza, hogy egy lány. Vagyis mindenki színészkedik: ezért az Ardeni-erdő a mi előadásunkban a színház metaforája is; egy olyan tér, ami vágyaink szerint bármivé átváltozhat és ahol bármilyen csoda megtörténhet.

De vajon meddig vágyakozhat szabadon az ember? Lehet-e örökké követni az emberi természet bolondságát vagy tudatosan el kell indulni valamiféle ésszerűbb rend felé? Shakespeare zseniális szövege azt sugallja, hogy az Ardeni-erdőbe bárki eljuthat, azonban előbb-utóbb mindenkinek haza is kell térnie onnan – vagyis a felnőtté válás tragikus (mert értékvesztéssel is járó) és ugyanakkor szép (hiszen szükségszerű) folyamatáról van szó. És egyúttal persze arról is, hogy minden színházi előadás véget ér egyszer.