Magányosan, váratlan feltöréssel emelkedik a magasba drámairodalmunk hatalmas alkotása: Az ember tragédiája. Egymagában áll különös-hatalmas csúcsával, távol a geológiai rendben vonuló, egymással összefogozó hegyláncoktól. Az emberek azonban megszokják a természet meglepő műveit; mi is megszoktuk, hogy a Tragédia - van. Keletkezése titkait nem kutatjuk, megmaradását nem magyarázzuk, idõtlennek és kortalannak érezzük, mintha mindig lett volna. Babits írja róla: Olvasd újra a művet, s úgy fog hatni reád, mint valami véres aktualitás, korod és életed legégetőbb problémáival találkozol; szédülten és remegő ujjakkal teszed le a könyvet. A versek, amik nehézkesek és avultak voltak megírásuk napján, frissek ma, mintha tegnap keltek volna... A közhely szerint: mindegy hogyan, de Shakespeare-t játszani kell, s a közhelyek (ez is általánosan ismert) sok igazságot hordoznak. Meggyőződésünk: a Tragédát is játszani kell. A Szigligeti Társulat 26 esztendei kihagyás után vette fel újra műsorába.