Végy egy háromgenerációs családot, amelyben a lecsúszott nagynéni és a jobb napokat látott nagybácsi naphosszat kártyáznak. Adj hozzá egy középkorú apát, aki idétlen kísérletezgetéssel múlatja az időt. Spékeld meg az anyával, aki a házibaráttal flörtöl, sőt!

Amikor ezek már kellően főnek a levükben, fűszerezd meg a család ifjú trónkövetelőjével, aki nemcsak hogy nem vágyik ebben a trutymóban úszkálni, de egészen más elképzelése van az egészséges táplálkozásról.

Ő véget vetne a mindent megengedő léhaságnak és végre rend uralkodna az élet káoszán.

Nincs még kialakult receptje, de a magához ragadott szúró- és vágó eszközökkel megpróbálja újravagdalni az összetevőket, hogy hagyományos fűszerekkel visszahozza a tradicionális ízeket.

Az ő konyhájának dísze kedvese szűzpecsenyéje, amit aranyos mártásban kíván szervírozni.

Hogy ebből mi sül ki? Hát biztos nem tragédia. Apja még időben figyelmezteti korunk (konyhaművészetének) alapigazságára: A tragédiák kora lejárt! Csak bohózat lehet a végeredmény!

Azzal azonban senki se számol, mi van, ha a lé(t) váratlanul odakozmál.