„Meg kell találni a mai hangot a kortárs zenéhez”
Réfi Zsuzsa
Meláth Andrea, aki már hét esztendeje a Zeneakadémia tanszékvezetője, a kortárs művek különleges szépségéről, színpadi kisugárzásról, az énekléshez szükséges türelemről, s persze arról is beszélgettünk, hogy mennyiben változtatta meg előadói és tanári mindennapjait a koronavírus.
Igaz, márciusra tervezték a Ments meg, Uram! című darab bemutatóját, de legalább szeptemberben sor kerülhetett a magyarországi premierre. Ön, aki rendszeresen szerepel kortárs művekben, milyennek találja Jake Heggie operáját?
– Nagyon sajnáltam, hogy tavasszal el kellett halasztani a bemutatót, mert ez egy éppen olyan darab, amellyel azokat az embereket is be lehet csalogatni az Operába, akiket ez a műfaj még nem hódított meg. Nem az a ‘kortárs zene’, amelytől sokan ódzkodnak, inkább az amerikai musicalekre emlékeztet, könnyen befogadható, s gyönyörű dallamokat találni benne. Nem véletlen, hogy a tengerentúlon számos városban műsorra tűzték, a New York-i MET áprilisban mutatta volna be, csak jött a koronavírus… Márciusban mi is csak a főpróbáig jutottunk, aznap jelentették be, hogy minden rendezvényt törölni kell. Teljesen új légköre lett így a próbának, amilyet korábban még soha sem tapasztaltam, és ez volt az utolsó közös produkciónk a múlt szezonban. Augusztusban kezdtük újra a munkát, és legalább most már a bemutatón is túl voltunk, amikor kiderült, ismét egy hónapon keresztül maradnak el az előadások… Bízom benne, hogy októberben folytathatjuk a munkát.
– A rendező, Almási-Tóth András azt kérte, csakis ezt a filmet nézzük meg, s ne foglalkozzunk a többi felvétellel, ami az amerikai előadásokról az interneten látható. Szívesen követtem a tanácsát, mert általában csak akkor nézek meg felvételt, amikor már teljesen megtanultam a darabot, kialakult a saját képem énekesi és dramaturgiai szempontból, valamint a lélekábrázolás tekintetében. Akkor már kíváncsi vagyok arra, hogy más hogyan formálta meg az adott figurát. Most örültem, hogy csak később néztem bele amerikai produkciókba, mert sok helyen túlságosan operásan adják elő a darabot, s így maga a szöveg, a mondanivaló veszik el. A filmért rajongtam, zokogtam a végén. Susan Sarandon az egyik kedvenc színésznőm. Kiderült, a zeneszerző szoros kapcsolatot ápolt Helen Prejeannal, s az apácával készült felvételekből, beszélgetésekből rengeteget megnéztem magam is, mert szerettem volna átvenni az ő attitűdjét. Hidegrázós élmény egy ma is élő személyt életre kelteni, hiszen Elektrával, Aidával nem nagyon tud találkozni az ember… Helennel a Joe-t alakító partnerem, az amerikai David Adam Moore is találkozott, és mesélt arról, hogy mennyire közvetlen, karizmatikus, jó kedélyű hölgy.
Egy korábbi interjúban említette, megesik, hogy egy kortárs kompozíciónál hangonként kell dolgozni a darabbal.
– A Ments meg, Uram!-nál inkább a szerep nagysága tette nehézzé a feladatot. Rengeteg a szövegem, ami ritmikailag is nagyon nehéz. Fontos volt az is, hogy énekbeszédszerű legyen az előadásom, ezt rengeteget gyakoroltam. Több órán keresztül ütöttem a ritmust, arra mondtam a szöveget, és csak utána következett a dallam.
– Nagy kihívás, s szintén Almási-Tóth András az opera rendezője. A próbákon már találkoztam a névadómmal, a kanárisárga kanapéval, s a kosztümöm is ugyanebben a színben pompázik majd. Annak ellenére, hogy Julian Philips műve kortárs, a darabban az én énekelnivalóm a leghálásabb, olyan, akár egy eredeti fado stílusú, portugál népzene. Remek csapat gyűlt össze, akárcsak a Ments meg, Uram!-nál.
A zeneakadémiai produkcióban mostani akadémistákkal szerepel közösen. Mennyire marad tanár a pódiumon?
– Az a bizonytalanság, ami az első ilyen előadásnál elfogott - tanárként vagy kollégaként viselkedjek - csupán egyetlen percig tartott. Azonnal át tudtam váltani, partner lettem és vagyok a színpadon, nem tanszékvezető. Remélem, ha bárki megkérdezné a gyerekeket, ők is ezt válaszolnák. Nagy felelősség, de hatalmas plusz is ez a kettős szerepkör. S egy-egy fellépéskor a növendékek bizonyságot szerezhetnek arról, amit mindig mondogatok: nem elég csupán az, hogy valaki szép hangon énekeljen, mást is tudnia kell. Fontos a karizma, az, hogy az előadónak légköre legyen a pódiumon.
– Bizonyos fokig igen. Ma a rendezők világát éljük, s ha valaki tehetséggel, átélessel megcsinálja mindazt, amit a színre vivő kér, azzal már sokat lépett előre e téren. Van, aki már születetten karizmával bír, és sajnos, olyan is akad, aki ezzel az adománnyal visszaél. A szakmát tudni kell, egy bizonyos szinten túl, az ösztönös muzikalitás már nem elég. Régen nem létezett internet, Youtube, nem volt más dolguk az énekeseknek, minthogy megtanulják a szakmát. Ráadásul evidens volt, hogyha valakinek gyönyörű a hangja, karizmatikus és tudja a mesterség összes csínját-bínját, akkor ezen a pályán marad. Ma azonban ez nem ennyire egyértelmű. Egykor muszáj volt végigcsinálni a megfelelő tanulási folyamatot. Nem gombokat nyomogattak a fiatal művészek, hanem énekeltek, egy dologra koncentráltak. A régi nagyoknak 40-50 évig jól szólt a vocéjuk, mert tudatosan használták a hangjukat. Arról nem is beszélve, hogy régebben azt is megkérdezték, hogy mit szeretne énekelni valaki két-három év múlva, s az évadok a művészekre voltak építve… De ez ma már sehol sincs így a világon.
Hogyan lehet mindezt elmondani a növendékeknek?
– Csakis őszintén. Az az elsődleges, hogy a szakmát száz százalékig tudniuk kell. Minden növendéknek azt mondom, az a minimum, hogy megtanulja, mi a legkevesebb befektetett munka, amivel már professzionális előadás születhet.
– Valóban ez minden második szavam. Az a világ ugyanis, amiben ők élnek, gyors és egyre csak rohan… Mindenkinél más és más az az idősáv, vagy út, mely után már biztos tudással állhatnak a közönség elé. Öt hét alatt sztár lehet valaki, ők pedig tanuljanak öt évig szorgalmasan?! Ez a világ nem a belső művészeknek kedvez. Ettől függetlenül muszáj a növendékeket a régi, konzervatívabb felfogás felé irányítani, még ha nem is könnyű az egyensúlyozás. Egykor, miután megszereztük a diplomát, mi is mentünk előre, bekerültünk az Operába, egymást inspiráltuk az osztálytársaimmal. Most is akadnak bőven nagyon tehetséges fiatalok, csak az kell, hogy a kitartást és a szakmai alázatot egyaránt megtanulják. Hogy rájöjjenek: nem én vagyok a lényeg, hanem maga a hivatás. Azáltal, hogy kint állhatok a színpadon, a világ legszerencsésebb emberei közé tartozom, hiszen ez óriási kiváltság. Ezzel lehet élni, de nem szabad visszaélni.
Érdekes, hogy éppen Ön látja így, aki annak idején nem is nagyon akart színpadra lépni, inkább a karvezetést választotta volna…
– Igen, de vitt magával az éneklés, vittek magukkal a tanáraim. S aztán a pódiumon egyszer csak elérkezett az a pillanat, amikor azt éreztem: a helyemen vagyok.
– Ezt úgy élem inkább meg, hogy lett egy olyan utam, amelyben abszolút egyedi lehetek. Hálás feladat ugyanis kortárs darabokat énekelni, és sokféle út létezik a modern műveken belül is. Mindegyik más és mindegyik érdekes. Ez az út megtalált engem. S mivel ebben a világban élünk, nem lenne hát mindenki számára evidens, hogy kortárs zenével foglalkozzon? Ha nem érdekel a kortárs irodalom, művészet, festészet, költészet, akkor milyen művész leszek? A mai napig hálás vagyok Földes Imrének, aki zenetörténet tanáromként úgy mutatta meg ezt a világot, hogy odafigyeljek arra, az impresszionista festészet mennyire hatott Debussy műveire, vagy az orosz irodalom miként jelenik meg a korabeli zenében. Ezt igyekszem átadni a növendékeimnek, ahogy azt is, hogy vegyék észre: a barokk az egyik legszabadabb korszak, hiszen ott az előadók úgy díszítettek, ahogy csak akartak, szabadon frazeálhattak. Az akkori kor emberei élvezték, habzsolták az életet, az épületek, festmények mind gazdag színekben, különböző formákkal díszített részletekben pompáztak. Ehhez képest ma sokan úgy gondolják, a barokk zene a legunalmasabb, nem is hajlandóak nyitni ez irányba…
A növendékeinek mennyire tudja felhívni a figyelmét a kortárs darabokra?
– Nem volt még olyan, se Pécsett, ahol korábban tanítottam, se a Zeneakadémián, aki elutasította volna ezeket a műveket. Mindez persze adagolás kérdése is. Nem minden való minden növendéknek, jól kell válogatni. Soha nem felejtem el azt az élményt, hogy a Pierrot Lunaire című művet tanítottam egy kurzuson, másfél év elteltével pedig egy kislány, aki korábban nem találkozott ezzel a műfajjal, írt nekem, hogy ebből a Schönberg-műből fog diplomázni, mert a mesterkurzuson olyan élményt jelentett a számára. Ezek fantasztikus dolgok. Meg kell találni a mai hangot a kortárs zenéhez. Ugyanúgy megvan bennük minden - az érzelmek, a technika -, mint a négyszáz évvel ezelőtt született kompozíciókban. Kicsit olyan nekem a kortárs zene, mint a barokk, hatalmas a szabadsága. Ezt szeretik a zeneszerzők is, hiszen azt figyelik, hogy az előadók mi mindent tudnak kihozni a darabjukból. A növendékeknek ezért is hajtogatom: gondoljatok bele, micsoda adomány, kinyílik egy új világ, amelynek Ti lehettek a hírvivői! És sosem tudhatjuk, hogy száz év elteltével mely darabokat értékel majd az utókor…
– A tavaszi szünet alatt átálltunk, annak ellenére, hogy jómagamról is elmondhatom, korábban a levélíráson kívül nem sok mindenre használtam a laptopomat. Számomra a legnehezebb feladat inkább az volt, hogy tudjam tartani a lelket a kollégákban és a hallgatókban. Számolatlanul írtam a buzdító leveleket, beszámoltam a legfrissebb hírekről. Nagyon új volt ez a szituáció mindenkinek, de ebben a helyzetben is le kellett zárnunk az évet. Sikerült. Most már azt érzem, akár az özönvíz is jöhet, túl fogjuk azt is élni. Persze, nagyon sajnáltam az operatanszakosokat, akik mindig azt várják a legjobban, hogy a Zeneakadémia nagytermében, gyönyörű fellépő ruhákban mutathassák be a kedvenc áriáikat zenekari kísérettel. Arról nem is beszélve, hogy éppen Monteverdi Poppea megkoronázása című operájára készültünk… Ezek az események most elmaradtak, de ezen túl kellett lendülnünk, nem volt más választásunk.
A tanítás és a két kortárs opera mellett akad még egy új feladata: Sarolt abban a különleges István, a királyban, amely az Erkel Színházban október 17-től látható.
– Az ismert darab kerül színre, Gyöngyösi Levente szimfonikus átiratában, s a komolyzenei hangszerelés biztosan hozzáad az alkotáshoz egy újabb dimenziót. Nem gondoltam, hogy egyszer ebben a legendás műben léphetek majd pódiumra, de az ilyen izgalmas, korunkhoz köthető feladatokat szeretem a legjobban!
