„Lohengrin a nőt kereste, aki hisz benne: aki nem kérdi, ki ő és honnan jön, hanem szereti. Olyannak, amilyen és azért, mert ilyen, ahogyan megjelent előtte. Azt a nőt kereste, aki előtt nincs szüksége magyarázatra, hanem feltétlenül szereti őt. Ezért magasabb természetét el kellett titkolnia. Hisz éppen ez, magasabb – vagy helyesebben: emelkedettebb – lényének fel nem fedése, elrejtése volt az egyetlen biztosíték arra, hogy nem csodálni és bámulni fogják. El akarta kerülni, hogy alázattal hódoljanak előtte. Ő nem csodálatra és imádatra vágyott, hanem az egyetlenre, ami megválthatja magányosságából, ami vágyát csillapíthatja: szerelemre, arra, hogy szeressék, hogy a szerelemben megértsék. Legmagasabb értelmével semmi más nem szeretett volna lenni, mint teljes, egész, melegen érző és meleg érzéssel körülvett ember, tehát tisztán ember, nem isten, azaz abszolút művész. Így vágyott a nőre – az emberi szívre. Így szállt alá a gyönyörök puszta magányából, hallván e nő segélykiáltását. De emelkedett természetének áruló dicsfénye elválaszthatatlanul elkísérte őt; csak csodálatosként jelenhetett meg; a közönségesek bámulata, a tajtékzó irigység a szerető nő szívéig vetette árnyékát; kétség és féltékenység a tanúja, hogy nem értették meg. Csak imádták, majd kikényszerítették isteni eredetének megvallását. Megsemmisülten kellett visszatérnie magányába.” Utóbb e szavakkal magyarázta és idomította önéletrajzához Wagner az ezüstös vértezetű Grál lovag sorsát és drámáját. Ám a Lohengrin nemcsak privát-, hanem politikai- és párkapcsolati dráma is – utóbbi továbbvisszhangzik majd a Kékszakállú herceg várában.

A vágyott tökéletességű, álombéli férfi igazi természetének feltárulkozása már Szemele és Zeusz szerelme óta jellegzetesen női végzet. A Lohengrin-opera ekként elsősorban Elza tragédiájáról szól. Sorsát maga Wagner avatja tragédiává azzal, hogy a kapcsolat kudarcáért egyértelműen őt teszi felelőssé, és őt „tünteti ki” a büntetéssel is. Lohengrin teátrálisan elszenvedi sorsát, Elza – hisz neki van vétke – azonban tényleg bűnhődik. Mi, nézők – Wagner minden igyekezete ellenére – elsősorban nem a bűntelen Lohengrint látjuk áldozatnak, hanem Elzát. A párkapcsolati dráma ekként aszimmetrikussá válik.

Lohengrin, a lovag túlfűtött politikai helyzetben érkezik Elza megmentésére. Elnyeri a hamisan vádolt majd kimentett lány szerelmét és ezzel együtt a politikai hatalmat is. Ám a nép feletti uralma éppoly irracionális, mint a nő feletti. A régi istenek nevében Ortrud (a legyőzött és megalázott Telramud hitvese) vitatja Lohengrin hatalmát. Az asszony ősi mágiák és machinációk ismerője, Wagner beszédes jellemzése szerint olyan nő, aki „nem ismeri a szerelmet. Lényege a politika. A politikus férfi ellenszenves, a politikus nő azonban szörnyű: ezt a szörnyűséget akartam ábrázolni. Van ebben a nőben szeretet, de ez a múlt szeretete, az elhalt nemzedékek szeretete, a büszke ősök szörnyű, őrjöngő szeretete, amely csak a minden élő és valóban létező iránti gyűlöletben nyilvánul meg”. Az 1846-47-ben komponált Lohengrin dekoratív, történelmi háttere, a markánsan jelenlévő nemzeti gondolat a korszak színházának egyik jellegzetessége, aligha vitatható, hogy a mű lendületét, pátoszát aznapi történelmi energiák táplálják.

A mű weimari ősbemutatóját Liszt Ferenc vezényelte. Példátlanul sok, negyvenhat próbát tartott és áldozatos munkával a darabot sikerre vitte. Fordulópont volt mindez Wagner németországi és nemzetközi megítélésben. Wagner azonban nem lehetett jelen a premieren, évekig nem is láthatta színpadon a Lohengrint. A politika megakadályozta ebben.