„Isten ments! Úgy érzem magam, mintha operaelőadáson ülnék!” – a korabeli feljegyzések szerint ezekkel a szavakkal kommentálta egy idős lipcsei polgárasszony a legelső ízben valószínűleg 1727 nagypéntekén megszólaltatott Máté-passiót. A közönség, persze, a legkevésbé sem osztja a konzervatív ízlésű hölgy hajdani elutasító ítéletét, ám Johann Sebastian Bach második passióját, Isten ártatlan bárányának monumentális szenvedéstörténetét valóban teljes drámaiságában érzi és éli át a mindenkori hallgató. A két kórusra és két zenekarra komponált mű, túl a barokk kori megszólaltatásokon, a Felix Mendelssohn által vezényelt 1829-es előadással kelt új életre: már a 19. század folyamán a zeneirodalom legszentebb remekműveinek sorába emelkedve. A Bach-kutatás és a régizenés mozgalom az elmúlt évtizedekben még közelebb vitt minket a Máté-passióhoz, ám csodálatunk bizonnyal csak gyarapodott e közelebbi megismerés révén. Somfai László alábbi megállapítása ilyesformán aligha csupán a zenetudósokra vonatkozik: „A Máté-passió üzenetében mind jobban elmélyedni, a szó és a zene kapcsolatából mind többet felfedezni, a hangjegyek mögé rejtett gondolatokat mind tisztábban érteni: egy élet programja.”

Az Operaház - Magyarországon először - a mendelssohni átiratot szólaltatja meg, és ugyancsak formabontó módon vizuális élményt is ígér nézőinek.