„Már gyermekkoromban elvarázsolt az ókori görög mitológia. Emlékszem, miközben újra és újraolvastam e másvilági mítoszokat, elképzeltem ezt a rémisztően csodálatos világot és hinni akartam benne, ebben a vad univerzumban, ahol istenek és szörnyek csatáznak egymással a hatalomért, játszva hősökkel, esendő emberekkel. A világ megteremtése a köré fonódó mesés történetekkel egyszerre gyönyörű és brutális. A mitológia évezredek óta a művészet egyik legerősebb inspiráló forrása, megjelenik már a legkorábbi irodalmi és filozófiai emlékekben. Mítoszként élnek bennünk az ókori vallások féligazságai és az antikvitás romantikájának emlékei is. Egy olyan világot tárnak elénk, mely egyszerre visszakövethető intellektuális történelem, valamint a képzelet és a hit meghatározhatatlan mágiája. A mítoszok a nyugati művészetek alapjainak időtlen narratíváiként folyamatosan inspirálják a zene, a színház, a vizuális művészetek, az irodalom és a kritikai elmélet kánonját.

A költő Orfeusz alvilági utazása az egyik legerősebb mitológiai történet, melynek lényege ma is jelen van hétköznapjainkban: a gyász, a szerelem, a veszteség átélése…, de talán ennél is inkább szól a művészet erejéről, az ihlet kereséséről és az igaz művészi elkötelezettségről.

Orfeusz Ámor segítségével alászáll az alvilágba, hogy visszahozza Euridikét - remélve, hogy képes lesz meggyőzni az isteneket és elengedik szerelmét. Próbálkozása hiábavaló, hiszen a legutolsó pillanatban vágya legyőzi; nem tudja betartani az istenek kérését, hogy ne nézzen hátra miközben Euridikét a fénybe kíséri. Orfeusz művész. Pillantása Euridikére egyszerre szimbolizálja emberi esendőségét, gyengeségét és művészetének ihletadó forrását. Bukása nélkül sosem talált volna ihletet. Büntetése ellenszegüléséért az örök magány. Szerelmét dalaiban énekelheti, zenéjében jelenítheti csak meg.

A mítosz attól kel életre, hogy generációkról generációkra öröklődik. A történeteket újrameséljük, átírjuk, félig elfelejtjük, majd elveszítjük, hogy végül újra megtaláljuk őket. Ezért helyeztem koreográfiámat az emlékezet kontextusába. Christoph Willibald Gluck operájának témái Riederauer Richárd kortárs kompozíciójába szőve emelkednek a mítosz világába. Az archaikus és szimbolikus elemeket Molnár Zsuzsa díszlet- és jelmeztervező értelmezi újra a modern dizájn esztétikája szerint. A táncművészek által megformált karakterek és jelenetek pedig újramesélik az európai kultúra egyik legnagyszerűbb történetét."

Cameron McMillan