Lévai Katalin új oldaláról mutatkozik be: különleges női érzékenységgel megírt kisregényéből színpadi művet írt, melyben egy kapcsolat legboldogabb, legfájdalmasabb, legintimebb pillanataiba nyújt betekintést. A zavarba ejtően személyes hangvételű, önéletrajzi ihletésű szerelmi történet Budapesten játszódik, a nyolcvanas évek ellenzéki világában, a rendszerváltást közvetlenül megelőző években.

Nem megszokott jellemzője az előadásnak, hogy maga az írónő is szereplője saját darabjának. A narrátor szerepét ölti magára, az emlékező ént.

"Idővel megismertem másokat is: írókat, szerkesztőket, akiket tehetség és nagy ambíció fűtött, és szerelmesek voltak a saját bölcsességükbe; társasági széptevőket, akik kajánul elhódították egymás barátnőit; tanárokat és műfordítókat, poénokkal zsonglőrködő filozófusokat; hűséges feleségeket és győzedelmes szeretőket; mestert és tanoncot. De az időnek csak akkor volt értéke, ha vele voltam, és tulajdonképpen mindig vele voltam, még akkor is, ha fizikailag éppen távol maradt. Megtanultam, sőt tökélyre fejlesztettem azt a képességemet, hogy egymásba csúsztassam a reális világot és azt a valóságot, amit együtt teremtettünk meg magunknak. Miért is ne? Megszüntettem a határokat a kettő között, és kedvemre ki- és bejártam bennük. De valójában csak akkor éltem, amikor a belső világunkba befészkeltük magunkat. Amikor együtt voltunk. És mindig vele akartam lenni.

Amíg ez a pillanat nem jött el, vártam."