Színházak
Stúdió K.
- 2022/2023
- 2021/2022
- 2020/2021
- 2019/2020
- 2018/2019
- 2017/2018
- 2016/2017
- 2015/2016
- 2014/2015
- 2013/2014
- 2012/2013
- 201/202
- 2011/2012
- 2010/2011
- 2009/2010
- 2008/2009
- 2007/2008
- 2006/2007
- 2005/2006
- 2004/2005
- 2003/2004
- 2002/2003
- 2001/2002
- 2000/2001
- 1999/2000
- 1976/1977
- 1975/1976
- 1974/1975
- 1973/1974
- 1972/1973
- 1971/1972
Harold PinterAz utolsó pohár
- NicolasNagypál Gábor
- VictorKovács Krisztián
- GilaParti Nóra
- xxxHuszár Zsolt
- rendezőSzikszai Rémusz
- térVarga-Járó Ilona
- jelmeztervezőKiss Julcsi
- fordítóBátki Mihály
- produkciós vezetőKulcsár Viktória
- a rendező munkatársaGyulay Eszter
Valahol, valamikor, sem a helyszín, sem az idő nincs tisztázva, egy értelmiségi házaspárt letartóztatnak, feldúlják a lakásukat , még a gyermeket is elviszik. Isten nevében. A haza nevében. Nem tudjuk, mit akarnak, nem tudjuk, hogy miért akarják, csak azt, hogy bármit megtehetnek, ezért meg is teszik. Összeszedik az ellenzékieket. És, mert a haza nem lehet ellenzékben, így aki ellenük szól, hazaáruló. Aki másként gondolkodik: hazaáruló. Istentelen.
Pinter elmesélte, hogy a chilei Allende-kormány politikai és részben fizikai likvidálása után egyre jobban foglalkoztatta a politika , és hogy a darab közvetlen előzménye két török lánnyal való találkozása volt, akik holmi bebörtönzött értelmiségiekről beszéltek közömbös hangon, s az ő felháborodására csak azt mondták : “Ó, magának akkora képzelőereje van, bizonyára azért tartja olyan nagy dolognak, hogy valakit megkínoznak.”
„ Nicolas : Ki szeretne lenni inkább? Maga vagy én?
szünet
Nicolas : Én inkább én szeretnék lenni a maga helyében.Csak az a baj magával, noha aláírom, vannak értékes tulajdonságai, hogy beszorult a kapu elé, én meg tisztán állok a tizenegyes pontnál. Ért engem, ugye ? Istenem, hadd tegyek magának egy vallomást, hadd valljak be magának valamit. Soha nem voltam annyira meghatva, soha életemben, mint amikor – épp a minap, múlt pénteken, azt hiszem – az az ember, aki ezt az országot irányítja, bejelentette az országnak : mindnyájan hazafiak vagyunk, egy emberként állunk a gáton, egy tőről fakadunk. Magát kivéve, nyilvánvalóan.”
Ez a darab számomra legalább annyira szól a csendről, mint a kimondott szóról, a szünetről, ami mondatként ékelődik az elhangzó szavak közé. A csendről, ami félelmet kelt és bizonytalanságot szül. A csendről, ami maga a rettegés és a kiszolgáltatottság. És a sötétségről, amelyik olyan mély lett, amilyet a természet nem, csak az ember tud létrehozni.
Valahol, valamikor, sem a helyszín, sem az idő nincs tisztázva, egy értelmiségi házaspárt letartóztatnak, feldúlják a lakásukat, még a gyermeket is elviszik. Isten nevében. A haza nevében. Nem tudjuk mit akarnak, nem tudjuk, hogy miért akarják, csak azt, hogy bármit megtehetnek, ezért meg is teszik. Összeszedik az ellenzékieket. És mert a haza nem lehet ellenzékben, így aki ellenük szól, hazaáruló. Aki másként gondolkodik: hazaáruló. Istentelen.
„... Pinter elmesélte, hogy a chilei Allende-kormány politikai és részben fizikai likvidálása után egyre jobban foglalkoztatja a politika, és hogy, a darab közvetlen előzménye két török lánnyal való találkozása volt, akik holmi bebörtönzött értelmiségiekről beszéltek közömbös hangon, s az ő felháborodására csak azt mondták: "Ó, magának akkora képzelőereje van, bizonyára azért tartja olyan nagy dolognak, hogy valakit megkínoznak."
2014. 04. 17.