Tóték, az erdők övezte, békés otthonukba kényszervakációra fogadják a II. Világháború keleti frontján szolgáló fiuk felettesét. Az őrnagy harcoktól megviselt idegrendszere nem csak őt magát, hanem a családot is próbára teszi. Az őrnagy személyében maga a hatalom toppan be életükbe. Az őrnagy, aki élet és halál ura a fronton, akitől a legfontosabb dolog, egyetlen fiuk túlélése függ, mint egy ős-pogány istenség, a háború szelleme, települ rá Tóték elméjére, és felforgatja az egész közösség mindennapjait. Félik és hódolnak neki, szendvedéseik közben is szeretni igyekeznek, hiszen rajta kívül nincsen is más remény. A legabszurdabb kéréseinek is engedelmeskednek, körülrajongják és kiszolgálják, életük egy folyamatos, abszurd imádság hozzá, egy végtelenül és feltétel nélkül szeretett gyermekért. De meddig tarthat ez a látszólag végeláthatatlan könyörgés? Hányszor alázható meg az ember? Örkény Camus-től vett hasonlatával élve azt is kérdezhetnénk: hányszor bírhatja rá magát Sziszüphosz, hogy az istenek ítéletét betartva a mindig visszaguruló sziklát, minden erejét latba vetve újra és újra felgörgesse a hegy tetejére? Fellázad-e, és ha igen, lázadása nem lesz-e kései?

Egyáltalán hol kezdődött Tóték sziszifuszi küzdelme? És véget érhet-e valaha? Vajon a hatalom istene nincs-e mindig, mindenütt jelen? A látszólagos idill, a békés, erdők övezte otthon valóság volt-e egyáltalán? Mi van, ha mindez cifra falvédő csupán, látszatvalóság, a hatalom újabb és újabb megtestesülésének árnyékában?