Madách a XIX. század végén befejezte a nagy emberiség költeményét. De a történet nem ért véget. Minket az izgatott, vajon milyen alkut kötne ma az Úr Luciferrel és milyen történetekbe sodorta Ádámot és Évát a huszadik század. Felkérésünkre ennek nyomába eredt a mai magyar irodalmi élet négy kiváló személyisége, hogy kalauzunk legyen ezen a kalandokban gazdag virtuális túrán.

Darvasi László, a szín írója azt a pillanatot, vagy pillanatfüzért rögzítette meg, amikor még minden rendben van. Az utolsó ilyen pillanatot: „Szikora János rendező kért tőlem egy eufórikus alapfelütést, amely egy indulás előtti bálban csúcsosodik ki, ahol a kor reprezentatív figurái elevenednek meg. Van egy csomó vezéreszme a korban, a szabadversenyes kapitalizmus, a freudizmus, Nietzsche tézise, miszerint az ember felsőbbrendűvé lehet, és közben Isten meghal. Azt a lehetőséget választottam, hogy nem Isten és Lucifer között megy a konfliktus, hanem Ádám és Lucifer között. Istent én is megöltem egy kicsit, amennyiben némaságra, hallgatásra ítéltem.”

A néma Úr (Derzsi János) már tehetetlen, a pillanat elmúlik. Szikora János rendező pedig ezt nagyítja fel, és vetíti elénk: „Azért áll a szívemhez nagyon közel ez a darab, mert vészterhes pillanatot rögzít az időben. A Belle Époque utolsó pillanatait, az utolsó rezdüléseit az elmúlt Aranykornak, amelynek létezői akkor még nem tudják, hogy ez az utolsó, és hogy az Aranykornak vége. Ebben az utolsó pillanatban koncentrálódik mindaz, ami majd aztán kitör néhány évvel később.”

Éva (Tóth Ildikó) – ez kiderül a darab utolsó pillanatában - egy gyermeket hordoz a hasában. Ez az embrió metaforikus is: mit szülök meg, mit szült meg ez a századvég? A szörnyűséget… miközben az ipari forradalom csúcsán küzd saját sorsával: „A történelemben nincsenek éles kontúrok, meg határok, nem tudjuk soha azt mondani, hogy valaminek itt pont vége van, vagy ott kezdődik. Az őrületes ipari forradalmaknak az egyik csúcsa – ha úgy tetszik – a Titanic megépítése és elindulása, és ugyanakkor a kapitalizmus embertelensége, a pénzéhsége, a gyarmatéhsége, ami bedarál mindent, egyéni sorsokat és a humánumot. Itt találkozik egy személyes sors érintettség Éva személyében, aki éppen a Titanichoz képest az előző század végén már bőven voltak olyan női mozgalmak, amelyek egy kicsit próbálták kiharcolni a női nemnek az egyenjogúságot.”